Tegnap este kezdődött, hogy beleültem ebbe az eldugott kéményszerű zugba. Nem akartam én ezt, ott ülni annyi ember között és mégis ismeretlennek maradni. Mintha egy tetőteraszon ültünk volna, én meg belebújok a kéménybe. Egy légtérben szívtunk más-más levegőt.
Abban sem voltam biztos, hogy mindenki tudja a teljes nevem. Úgy értem, amit a vezetéknevem jelent, ahogy én érzem, hogy be kéne mutatkozzak ezentúl, elmondva, hogy ez a vezetéknév ki fog halni. Csak én vinném tovább, de mivel lány vagyok, a gyerekeim nem kaphatják meg. Nem, nem vagyok egyke, és nem, nem csak nővéreim vannak, volt egy bátyám is.
Ők beszélgettek. Én gondolkodtam. És a hangsúly egyre inkább befelé tolódott. Jó lett volna egyszerűen megtörnöm, meggátolnom egy szörfdeszkával a folyamot, ami az asztal bal feléről ömlött, úgy éreztem, megfojt, amikor csak tudtam, elnéztem, jöttem fel a felszínre levegőért.
Néha mondtam valamit, hogy ‘ne duzzogjak már itt’, ahogy belülről hallottam, de mintha a kezemet nyújtanám, és túl pici lennék, senki sem látja, maximum a lábaikon éreznek valami matatás-félét, de mint egy társalgásba belemelegedett szülő, mikor a gyereke rángatja, kell vagy húsz perc, mire lenéz és komolyan veszi. Nekem nem volt húsz percem, hogy észrevegyenek.
Lassan átfáztam a teraszon, egy pokróc, kettő, de már mindegy volt, nem segített. Alig láttam, homályos fénynél, szemüveg nélkül, próbáltam koncentrálni, de mindegy, a látásom is egyre rosszabb.
Nem akarok rátámadni emberekre a szavaimmal. Nehezek és mocskosak, nehéz súlyok, meghökkentő tabuk. De maszkolni sincs kedvem már, kiállításra menni május 17.-én. Eljátszani, mintha nem fájna, hogy nincs szavuk a kérdezésre. Bennem érintetlen rétegek ezek, konzerves sűrített tej. A körülőttem lévőknek, mintha nem lenne nyitója. És mintha nem is akarnának elővenni egyet, pedig ott van, tudom, ott hever a felső fiókban.
/kép - Sarah Moon, "Avril for Alaïa 3", 2009/