Egy zöld gumimatrac a majdnem tengeren,
úgy lebegek.
Belém süppedve nyomot hagynak rajtam az emberek.
Fáj a súlyuk.

Felettem grillhús a felhőtakaró,
alattam rizsszemek az apró, úszkáló lények.
Zöldségköret vagyok csak, adalék,
Felfújt semmiség a tóban.
Rám harapva levegőt nyelsz.

A táj szürke, 
a naptól meg pirulok;
attól félek,
egy test alatt végül kipukkadok.

Tök jó, hogy hallak.

Jó az akusztika egymástól

pár háztetőnyire.

mintha csak egy szomszédos cserépen ülnél.

Furcsán közeli a hangod.

(Most jön a pedig.)

Pedig még messzi vagy. 

Ha lemásznál, talán észrevennéd

a sok girbegurba kovácsoltvas kerítést,

amin át kellene vergődnöd magad ahhoz,

hogy valóban egy cserépen üljünk.

De azt hiszem, ha észrevennéd a sok kerítést,

visszamásznál a saját tetődre,

mintha mit sem láttál volna.

Elvakíttatnád magad a giccses naplementével,

e közös émelyítő hazugsággal,

közelinek tűnő suttogásod pedig egyre erősödne.

(Most jön a lehet.)

De ezzel még nem akarok szembenézni.

Komfortosabb nekem egy helyben üldögélni, 

és mosolyogva hagyni, hidd azt,

nincs ott alul út, és igazából

végig itt ültél, szorosan mellettem.

A tükrök, kénytelenül is ott lógnak
szemünkben.
Mint keskeny jégcsapok
(ha letöröd a terasz aljáról),
csilingelnek és
visszavernek mindent.
Legszívesebben lecsapolnám
csillogásukért felelős
csarnokvizet.
Minden reakciót;
ne legyen más:
csak in-akció.
Magának való tompaság.
Semmi vissza-
verő-
fény.
"Vészhelyzet esetén törje be."
De nincs vész,
csak helyzet. Miért próbálod szétzúzni
az igazi bepillantót?

Kellett egy tükör, hogy
valóban a saját szemembe nézzek,
kellett idő és fény.
Fény jó sok, hogy lássam a
kontúrokat.
Lássam: hol kezdődök,
hol van végem.

Létezik olyan, hogy
egész alakos pocsolya?
Attól talán elfogadnám a szembe-
nézést
köpést. 

Lenyomva tartasz,

mint capslockot a gyűrűs ujjad.

Nem kapok levegőt.

A CAPSLOCK BE VAN KAPCSOLVA.

A figyelmeztetés ellenére is tartod,

a lámpa is ég. Hahó!

HELYTELEN JELSZÓ.

Így nem jutsz be soha.

(Csak mondom, ha egyáltalán be akarnál.)

Nem kapok levegőt,

pedig tudod, hogy klausztrofób vagyok.

Visszanyomsz,

szuszakolva bekeretezel,

elvárod, hogy mosolyogjak,

"csak egy kép erejéig".