Tegnap este kezdődött, hogy beleültem ebbe az eldugott kéményszerű zugba. Nem akartam én ezt, ott ülni annyi ember között és mégis ismeretlennek maradni. Mintha egy tetőteraszon ültünk volna, én meg belebújok a kéménybe. Egy légtérben szívtunk más-más levegőt.

Abban sem voltam biztos, hogy mindenki tudja a teljes nevem. Úgy értem, amit a vezetéknevem jelent, ahogy én érzem, hogy be kéne mutatkozzak ezentúl, elmondva, hogy ez a vezetéknév ki fog halni. Csak én vinném tovább, de mivel lány vagyok, a gyerekeim nem kaphatják meg. Nem, nem vagyok egyke, és nem, nem csak nővéreim vannak, volt egy bátyám is.

Ők beszélgettek. Én gondolkodtam. És a hangsúly egyre inkább befelé tolódott. Jó lett volna egyszerűen megtörnöm, meggátolnom egy szörfdeszkával a folyamot, ami az asztal bal feléről ömlött, úgy éreztem, megfojt, amikor csak tudtam, elnéztem, jöttem fel a felszínre levegőért. 

Néha mondtam valamit, hogy ‘ne  duzzogjak már itt’, ahogy belülről hallottam, de mintha a kezemet nyújtanám, és túl pici lennék, senki sem látja, maximum a lábaikon éreznek valami matatás-félét, de mint egy társalgásba belemelegedett szülő, mikor a gyereke rángatja, kell vagy húsz perc, mire lenéz és komolyan veszi. Nekem nem volt húsz percem, hogy észrevegyenek. 

Lassan átfáztam a teraszon, egy pokróc, kettő, de már mindegy volt, nem segített. Alig láttam, homályos fénynél, szemüveg nélkül, próbáltam koncentrálni, de mindegy, a látásom is egyre rosszabb. 

Nem akarok rátámadni emberekre a szavaimmal. Nehezek és mocskosak, nehéz súlyok, meghökkentő tabuk. De maszkolni sincs kedvem már, kiállításra menni május 17.-én. Eljátszani, mintha nem fájna, hogy nincs szavuk a kérdezésre. Bennem érintetlen rétegek ezek, konzerves sűrített tej. A körülőttem lévőknek, mintha nem lenne nyitója. És mintha nem is akarnának elővenni egyet, pedig ott van, tudom, ott hever a felső fiókban. 

/kép - Sarah Moon, "Avril for Alaïa 3", 2009/

erre kell felébredni mindig újra 

beleébredni ebbe az apró

huzalba ami a torkod óvatosan

de folyamatosan húzza ha

megpróbálsz megszökni előle

szorul a hurok nincs hang

fuldokolsz a hiány körkörös

/zene - Portico - '101'/ 

Milyen nagynak tűnt régen ez a kert,

talán a szőlő miatt, amit akkor még nem szedtetek ki.

Illetve mamáék nem szedték. Az a generáció

még nem akart ilyen eszeveszetten megszabadulni

attól, ami elhervadni látszott.

A megrepedt nádszálat nem töri össze,

a füstölgő mécsest nem oltja el.

Mi ez az irtózás attól, ami nem könnyű termés

vagy gyümölcsöző?

Bennem is bennem van ez az undor,

ti oltottátok belém,

ássátok ki magatokat,

nincs helyetek a kertben.

Sosem voltunk senkik, mindenhonnan jöttünk

Bárki szívesen maradna köztünk

Sosem voltunk senkik

dúdol ahogy az ablakhoz merészkedik

kinyitja felugrik a párkányra leül rágyújt

félig bentről szép a kint

kilépni már túl szép lenne

túl sok a pesti fény

így félig kilógva a derekát még éri a szobameleg

félúton van 

méhből ki

Az idegen mindenhol idegen. De bárhová teszem

Sosem hagy egyedül, átlát a szemeden. Az idegen

A haverod – őt nézd.

lassan nyugszik meg sírása elhal

márcsak az ablak nyöszörög

átutazóban van saját magában

nyálkás kicsusszanás egy sűrű világba

mindene kék-zöld mire odaér

nem panaszkodik nem recseg többet

mert ki kell nyitni az ablakot

az sem baj ha most csak bukóra megy

És rajtunk kívül nincsen senki de senki más

Csak mi meg ez a behúzott szárnyú felfelé zuhanás

leégett a ház sebaj hagyjátok hadd maradjak a telken

nem zavarok sok vizet elvagyok üldögélek

eküszöm a ruhámat sem én szaggattam meg

nem gyászolok vagy bőgök nem kell aggódnotok értem

törökülésben hamut szórók a fejemre és

csodálkozom hogy most egyszerre jelentek meg

első pattanásaim és az ősz hajszálak 

amikor már mindegy akkor kezdenék élni

megásom a sírom és elnevezem pincének

arra húzom fel az új ház emeleteit csak hogy

akinek van szeme lássa

azzal ütöm el az ezutánt hogy játszom mintha élnék benne 

beteszem a fényképem az elsőre az ablakba és égve hagyom

a villanyt a lépcsőházban jelenlétem legyen fényes állandó

felmegyek a padlásra bekapcsolom a tévét hadd menjen

a háttérben valami zaj tegyünk úgy mintha lenne élet

fent a másodikon pedig csak én ordítok a tükörképemmel 

akinek van füle hallja

eközben az alagsori életem megmarad nekem

szépen csendben nem zavarok sok vizet a sötétben

nem gyászolok vagy bőgök nem kell aggódnotok értem

csak hagyjátok hadd maradjak a telken

//

the house burned down never mind let me stay on the ground

don’t bother I'm fine just killing time sitting around

my clothes were torn wasn’t me that’s for sure

don’t mind me at all I won’t weep nor will mourn

sitting cross-legged I put ash on my head and

I’m suddenly struck by the first spots and

grey hair appearing at the same time

as it became meaningless I would start life

my self-dug grave I’d name cellar

where I can build up the floors of the new house

for who has eyes let them see

I am killing the thereafter with playing as if I were living in it

I put my photo in the window on the first floor and leave the lights on in the stairwell may my presence be bright and permanent

I go up to the attic and turn the TV on let there be some

noise in the background let’s pretend to have life even if

it is just me on the second floor screaming at my reflection

whoever has ears let them hear

meanwhile my basement life is left for me only

being silent I do not disturb anyone in the dark

don’t mind me at all I won’t weep nor will mourn

just let me stay a bit longer on the ground

visszadob egy beszélgetés mint valami időkapu

fekete lyuk oda amikor kaptuk a telefont azt hiszem

ez a párbeszéd innentől lesz társas magány nekem

legalábbis biztosan hirtelen az egyik fél történetesen

én anya apa kisétál mit sétál kiesik a dialógusból és

magányos intim csomópontba zuhan moszkva tér-szerű

csak emberek nélkül hárman bóklászunk a felszínen

a villamos sínek között egy csomópont de különböző

sarkaiban szélein mozgunk csak ez a közös hiány

által képzett tér köt össze időről időre itt találkozunk

mert ha a világ három külön pontján lennénk is mindig

van egy vacsoraasztal kávézósarok esetleg egy

megbeszélés mikor mindhárman egyszerre zuhanunk

ki onnan abból a tapinthatóból és érkezünk meg ide

ebbe az időtlenbe megnyílik a föld ilyenkor

összecsomózott lepedőkön mászunk a mélybe vagy

leesünk és csak bóklászunk a sínek között órákig

minden beszélgetés nekem időkapu fekete lyuk beszív

kiköp a telefonhívásnál és én újra a vonal másik végén

ülök szótlanul megpróbálom letenni még mielőtt valaki

beleszólhatna

 //

a conversation throws me back like a time gate black

hole to the moment when we got the call I guess this

dialogue from now on turns into a social solitude

at least certainly for me suddenly one eventually me

dad mom walks out not walks but falls out of the discourse

and lands in a lonely intimate junction inaccessible to others

similar to moszkva square just without people only the three of us

meandering around on the surface amongst the tram tracks moving

along separate edges and corners of this single junction

bound by the space formed by this common loss we meet here

cause even if we would be on three distinct points of the world

there is always a dinner table cafe corner or perhaps a meeting

when we all  at the same time fall out of that tangible space

and arrive into this timelessness the earth opens up

this time and we on sheets knotted together climb down

to the bottom and if it happens suddenly

we fall down and just wander amongst the tracks for hours

for me it"s a time gate black hole sucks me in and spits out

by that phone call and I’m back at the other end of the line

quietly trying to put it down before someone could say 

hello 

1

lehet a címből mást gondolnál mint ami

rossz az aki rosszra gondol

de hülye aki nem

naiv lennék azt hinni hogy ennyi vagy csak csupasz valóság

végülis ez is egy fajta szexualitás lelki erőszak történet 

már megint ez a hiperkarma ugye

ez a kezdőhang meg a végszó amikor megerőszakolod a lelkedet ahogy én teszem és miattad teszem hidd el nekem

szóval ez most erről

talán attól függ meddig jutunk a beszédben

jó gyerünk

köszönöm

2

eddig hogyhogy nem írtál 

féltem hogy nincs már miről

hogy ne lenne

hát ami megtörtént az meg és pont ha van olyan hogy ezután az márcsak mintha visszafeleélés meg minek amúgy ha ezzel nem változik semmi

leginkább magad miatt meg akik itt maradtunk

értelek de leszarom ezt is kicsit igazságtalannak érzem hogy mintha hasznot húznék ebből jön a szörnyű és nő az ember fúj

gondolkodik

és azt is érzem egyre távolabb megyek tőle elvesztem ha az ezutánt választom élni tovább undorító kompromisszum

azt nem döntheted el hogy élni fogsz mert fogsz

igaz sajnos de tehetek úgy mintha nem élnék büntethetem magam folyhatok napról napra

lebiggyeszti a száját a szemébe nézve egyet bólint

nem vezet sehova tudom de kérdezem vezet bármi is bárhova

nem kell nekem megfelelj nem kell bizonyítanod hogy tudod elég vagy ott ahol vagy

ezt hogy érted

ne cenzúrázd az érzéseid kísérletezz milyen például őrjöngő dühös gyereknek lenni

megpróbálom köszönöm

3

és hogyhogy épp most

kiderült hogy nem volt meg a hetven túlteljesítettem

mennyi volt

hatvankilenc 

hülye kérdés sajnálom

rákerestem van ennek a számnak szimbolikája mint valami szar poén 

na

a hatos a férfi száma a hatodik napon teremtetett ugye és a kilences a bevégzettséget képviseli utolsó egyjegyűként

figyel

ez nem férfi és nem fair hogy képes bevégezni valamit hogy lehet hatalma egy élet felett 

sír

sír

4

és erre eljövök ide anglia elvonulás hogy rámszakadjon minden normális vagyok

minden vagy csak az nem szerintem ezt el lehet engedni nem láttam még olyat hogy normális csak legyél magad

jó lenne tudni azt hol találom melyik réteg alatt

hidd el harcol az a felszínre jutásért várj rá

félmosollyal kinéz a takaró alól

leül a lába mellé az ágyra

a szemével megköszöni

5

mi az abszolút angol

na mi

sör és fű helyett tea cigi kombó

mondj többet

az eső ellen nem tudsz mit tenni de a beborulást ezzel ki lehet védeni

forralok vizet tekersz cigit

persze köszi

6

megtaláltam őt itt egy padban egy fenyő lekonyuló karja alatt

milyen az a pad

fehér repedezett a telekről kifele néz egyedül van mintha folyamatos elvágyódásban lenne

ránéz és elneveti magát

ugye

van benne valami örök romantikus

hogy ez is vajon honnan minek köszönhető

7

tök jó hogy most itt ülünk

van ebben a padban valami

mosolyog

mosolyog

a napba nézek és fázik a szemem látom amit te nem

mit látsz

mindenben azt hogy valaki előre tudta hogy így lesz talán ő maga is

eddig a naplementét nézte most ránéz

van az a szám jodi címmel

mi van benne

két rész van ami kísérteties

angolul van

angolul fordítsd le és megérted na itt van először /your eyes are dark you might be dead /but I will hold you even then /until you breathe and I am fed /Jodi my dear I’m sorry but I must disappear /I leave you with a song and a tear /just please don’t wash away/ a másik meg /and though you are far I keep you in  place in my heart/ and never let the beast tear apart/ what happened there in May

és erre hogy találtál rá

mielőtt elköltöztem összeírt pár számot köztük volt ez is

már értem miért mondtad hogy kísérteties 

igen mintha megérezte volna a hónapot a hiányt az ezutánt

tényleg olyan

köszönöm

8

8

mi az hogy jó szép tiszta

hogy érted

tudod a valóság valahogy úgy fordult fel hogy minden egyes ország összes kukája kinyílt egy pillanatra és ahogy visszaállt a föld a szemét mindenhova befolyt lerakódott maradék spagetti száraz vizes zsemle kifolyt tej mindent megérintettek beömlöttek a kéményen és összekenték az ablakokat olyan lett a világ ahogy még sosem láttam

figyel

és ezután ha jön valami régiszerű tiszta szép például tegyük fel besüt a nap az ablakon akkor én az erjedt tejfoltokon keresztül látom a sugarakat és ha kilépek a házból a friss levegőm áthatja a soknapos spagetti szaga

azt hiszem értelek

nem nem értesz

felpattan hosszan bámul maga elé végül nagyot sóhajtva visszaül

az azutánban nincs tisztaság a táj vegyes ebben az újban senki sem takarít vagy próbál helyrehozni bármit úgy tenni mintha lenne értelme

sokan élnek ebben az új világban

nem vagy csak nem látják egymást az itt élők

értem

nagyon köszönöm hogy most itt maradtál

9

minden újat fáj beengedni

mi az hogy új

ami nem következik belőle az nekem mind új

ilyenkor mit érzel

hogy feleslegesen folytatódik

bólint

történik de minek

és még

egyszerre fáj is mert nem érdemlem ami most következik én már erről lemondtam

hallgat

és fáj az időzítés és az is hogy szembesülnöm kell hogy van tovább hogy van más is odakint rajtam és a fájdalmamon kívül

adj magadnak időt tényleg jó helyen vagy most az a dolgod hogy fájjon

köszönöm

10

tíz hónapja nem öleltem meg és kilenc hónapja nem tudom

ölelős volt

ha nyomot hagyott azt biztosan így ölelés alakú árok rés besüppedés

rádnehezedik a fizikai valóság

igen annak a hiánya kiterjedéstelenség üres levegő

sajnálom

tudod mi segít egy két literes hot water bottle amit esténként magamhoz szorítok és a gondolat hogy a hiány tulajdonképpen a magány ellentéte

szép gondolat

ugye szerintem is pont ennyire használ

felnevet

mosolyog

de igazán egy kicsit is segít ez

hát amíg hiányzik amíg fáj addig valódi hiszen a hiány is csak akkor létezik ha eredetileg volt ott valami be volt töltve az igazából nem egy üres hely az el van foglalva valakinek az erős és vitathatatlan jelenléte

félsz hogy valaki megpróbálja betölteni benned őt

igen nagyon

nem fogja tudni és nem hiszem hogy bárki megpróbálná

remélem köszönöm

11

amikor nem hiányzik na azzal mit kezdesz

kérdőn néz rá

amikor ülsz a kertlépcsőn nézed a fákat érzed ahogy zúgnak és egyben vagy tompa teljesség nem ordít bele a hiánya

lesüti a szemét és bólint

ezért most tulajdonképpen lehetnék hálás

csend

csend zúgás

12

live képeket nézegetek de nincsen más csak a csend van

hallgat

kés van táska van az orromban földszag van ott vagyok a helyen keresem fantázia és valóság

ő ott van

nem már nincs én elkéstem hónapokat vagy éveket aludtam át hiába futok ahogy csak bírok ébredés után egyenesen oda nincs nem találom rugdosom a leveleket ágakat hangosan szólítom ordítok semmi

hallgat

és az a legrosszabb hogy nem tudja hogy keresem nem várja hogy rátaláljak elfordította az arcát lemondott rólam

lemondott rólad miért gondolod dühös

nem nem egyáltalán nem

akkor

belenyugodott talán már rég megtanult lemondani az emberekről körülötte

bólint

messze vagyok pedig sietek bolyongok mindenfele sár és földszag recsegés ropogás

mit tennél ha utolérhetnéd

tartanám a karját ahogy védi magát fedezném vagy rúgnék ütnék

bólint

kettőnknek menne ketten képesek lennénk és utólag nevetnénk pár horzsolás csak esetleg heg

itt nincs happy ending

nincs

szemébe néz

romantikus arra gondolni mi lehetett volna hogy végződhetett volna

csend

ahogy arra is hogy ha lett volna időnk minden más lenne

vár

nem biztos sőt lehet nem tudna semmi változni mindig nehezebb azzal aki él a jelenlét mindig sebezhető esendő összevissza emberi akiről utólag gondolkodsz magányosan nyilván könnyebb magad meggyőzni a vágyott boldog végről

te elhitted mi

el én nagyon is hiszen a happy egy elérhető kategória volt nálunk

sajnálom

én is ha hamarabb tudom hogy ez ilyen talán kisebbet esem

igen mi lett volna ha mi lehetett volna

hogyha lett volna idő tudom az még nem változás de legalább egy lehetőség nyitott kapu amíg gondolni tudsz rá talán egy irány

sóhajt

csend

13

a nap egy konkrét pontján mindig gondolok rá

az mikor van

négy húszkor

ez is valamiféle állandóság látod

na jó ez csak egy vicc volt

nevet

nevet

14

van olyan hogy szuverén valóság és vajon megismerhető ha igen van olyan hogy realitás

nézi

ez a tompa zuhanás valahogy valóságosabbnak tűnik reálisabb mint a kellemes felszín és vagy tagadás

igen

ki dönti el és aki eldönti miért nem láthatóan dönt egyértelműen ha ismer tudja látja milyen elcseszettek együgyűek vagyunk miért nem szakít félbe mondd

nem tudom

miért nem jön el végre minek kell még történnie hacsak az én bizalmamtól függ a létezése akkor azt már rég baszhatjuk

bólint

elhallgat

15

Mintha bármit is segítene a helyzeteden, hogy 

többet tudok róla, mi és hogyan történt. Mintha 

kevésbé lennél egyedül hagyva, ha nem egymagad 

kell megéld, ami történt. Vagy meghald. Az erőszak 

- ha ketten fogadjuk - elviselhető szörny lehet, 

feldolgozandó trauma. Lehetett volna. Mint 

rémálomból felébredni, ha tudod, van valaki, 

aki mellé átfekhetsz és mindjárt elalszol újra.

Mintha bármit is segítene a helyzeteden, hogy 

többet tudok róla, mi és hogyan történt. Jóleső

meleg öntött el a kutyák neve hallatán, akik ketten

egymástól függetlenül találtak rád. Vagy valamire,

aminek valaha köze volt hozzád. Mi is valójában az

emberi test, forma és szabadság; amíg az van, a lelked

biztosan elkezdődik és véget ér valahol. Korábban azon

nyafogtam, milyen igazságtalan, hogy ilyen konkrét

a korlát, ennyire fizikai határaink vannak, most: bárcsak

lenne konkrét véged, megfogható térbeli kiterjedésed. Az 

utolsó pont, ami kapcsolódik hozzád a térben, az a

halálod. Csoda, hogy jó arra gondolni, hogyan történt?

Mintha bármit is segítene a helyzeteden, hogy 

többet tudok róla, mi és hogyan történt. Mégis

csinálom: centivel méregetem a kések pengéjét;

százliteres zsákokat szaggatok és azokat rakom

magam alá, ha álmomban vizes a föld alattam;

próbálok eltűnni - rendszeresen - és mekkora kicseszés, 

nem megy csettintésre. Jóleső meleg önt el, mikor 

ezekkel szabdalom magam, csak én szép lassan teszem. 

Minden szúrás után megmérem a seb mélységét, illetve 

átmérőjét. Vannak olyan helyek, ahová csak végső 

kétségbeesésemben szúrok: nyolc - egyenként halálos -, 

ha biztosra akarok menni, hogy még ma én is meghalok. 

Mintha bármit is segítene a helyzeteden, hogy 

többet tudok róla, mi és hogyan történt. Mégis

tudni akarom. Ha tudok gondolni rá, részben ott Is 

vagyok, nem? A meleg érzés végül túl forró, fullasztó

szaunaszerű bezártság, egy lehetetlen és tehetetlen 

hely; mint nyáron élve eltemetve lenni, úgy képzelem,

a meleg föld nehéz és a dunyha, amibe becsavartak, 

megfojt. Felébredek, ez nekem csak egy lázálom volt,

sajnos.

Elfelejtett levelek -

barnák, amikhez nem kötődnek élő emlékek;

száraz faágak -

ropogásuk visszaveri valakinek a közeledését;

moha -

egyensúlyt hoz a képbe, puhán bátorítja a ránehezedőt;

sírkövek -

a szőnyegen lyukakat vájnak, mint meredő cigicsikkek;

narancssárga focilabda -

az egyetlen élénk szín a sarokban, kicsattanó bőr;

én meg -

percekig dühödten rugdosom vele az oldalfalat;

öngól -

közben egy sor hóvirágot letapostam.

Esténként félek nem tudok majd elaludni 

összezsugorodok 

parányi félelmem fölé kuporodok 

nézem beleszédülök megéget

minek gyújtottam meg na

tessék leég a szemöldököm 

szénmonoxidmérgezés

harmadfokú égési sérülés 

fekélyek minden meghal 

egyszer akkor minek

törekszem értelemre elért 

eredményekre a világ elfoglalja 

magát hogy ne gondolkodjék

jó kérdés hogy mire megy vele

fájni tétlenül sem valódibb

egy helyben életellenes 

halálias választhatsz melyik 

tetszik melyik legyen

határok, hogy hova írok pontot 

vesszőt kötőjelet kinek mi

rendszer fenntart de 

minek nem kéne inkább 

összedőlnie annak aminek 

kell, ha nincs bizalom

mondjuk ki és szedjünk 

almát két kézzel legyünk 

jéghidegek vállaljuk ütközzünk 

ha úgy - legyenek szándékaid 

átlátható raktárablakok legyen 

indulat legyél világos lépj ki

akkor, talán szó nélkül ugyan, de 

egyedül nem hagy az a nagy rádszakadó 

aki elől menekülnél 

nem tudsz ott van néz

míg el nem alszol végül.